Ma éjjel csillagtalan égben jeges szél süvít,
mocskos sikátorban botladozom, rémálom
ölel magához, a halál-madár gúnyosan rám visít,
s halált lehel a föld is, a szemétben találom
magam - rám untak - odavetettek, betakartak
néhány rongyos emlékkel, leköptek gúnnyal,
felejtéssel, lelkemből minden jót elloptak,
körömcipő tapos még élő szívembe akarattal,
s bámulom a felettem ringó telt combokat,
a gyönyör forrását, s a döbbenet telepszik rám,
a hús lefoszlik csontodról, szétesik szép tested,
álcád lehullik arcodról és nem marad más, csupán
csak csillag szemedből kimászó millió kis féreg.

Ha elfut az idő kezedből
s a végtelen éjszaka
árnytalan világa
mint szemfedő
borul a lelkedre,
tágra nyílt szemekkel
meredsz a semmibe.
Pörög
a múlt szellemidéző filmje,
fakult, karcos képek
hangtalan, néma filmen.
Amit látsz már értelmetlen,
de kegyetlenül
él még lelkedben.
Az idő hiába
vész el a végtelenben,
pereg a film
némán, véget nem érően.
Vársz
a szalagvég
csattogó hangjára,
mikor lefut az orsóról,
vágysz
a mindent eltemető,
hallgató magányra.
/a film pereg,
nem érsz soha a "mába"/.

Ilyenkor halkan megkérdezed /már hányszor tetted/:

- mi lesz velünk? Mit akarunk? Mit akarsz?

Én hallgatok. Van válasz, de tudom csak álom minden, soha valóra nem váltható álom. Lázad a lelkem, a szívem, de a realitás gonosz ereje belém folytja a szót.

Most már végy öledbe,

öleld magadhoz testem,

hogy még egyszer érezzem

szíved fájó dobbanását!

 Ringass örök álomba,

hallkan, csak magadban

 dúdold nekem dalunkat,

 meséld el, még egyszer,

álmunkat,

 add halott, néma számra

 jeges csókodat,

 könnyed mossa le vérem,

 már nem kérem,

 hogy érezd

és mond:

 s z e r e t l e k.

 Már nem félek,

 már semmit sem érzek,

 csak nézlek.

messziről,

 egy más világból.

 Nézlek némán,

 téged féltőn,

 az elmúlásból.

Fázom,
lelkem vetkőztetted meztelenre,
szögeid szaggatják húsom.
Letépted álcám, múltam meztelen,
bújnék hozzád, így piszkosan, véresen.

Fázom,
kioltottad tüzem, a parázst taposod,
keresztem törött vállamra rakod.
Metszőn-hideg, jeges szél vág arcomba,
cipelem magam, s téged, fel a dombra.
Koponyákon járok, élő, síró lelkeken,
kálváriám - mert megszülettem - végtelen.

Fázom,
szánj meg, ha akarod és tedd hideg értelemmel,
engedd, hogy betakarózzak forró testeddel!

Vedd kendőd,
s töröld le arcomról
vérem,
verítékem,
érted hullott könnyem,
eltemetett szerelmem.
Töröld le,
a végig sem álmodott álmunkat,
ajkunkra fagyott csókunkat,
vágyott ölelésünket,
ezt a
sosem-volt szerelmet.
Töröld le
tévedésedet,
a lelkedben
örökkön felsejlő,
fájó
létezésemet.

Ha a tavasz jön,

nézz az égre,

kékje 

szemem tükrözi,

a futó felhőkben 

mosolyom látod,

s ha várod,

hogy szavam halld,

akard!

s szellőként súgom

neked:

itt vagyok Veled.

Ha a nyár este

ölel magához,

álmot hoz,

vágyat ébreszt

a csillagok fénye,

kezed tedd kezembe,

érezd, hogy létezem,

érezd, hogy él

a sosem-volt 

szerelem:

itt vagy Velem.

Ha az ősz

görget a világ elé

színes szőnyeget,

köd takarja a kék eget,

bús tücsök ciripel,

Te jöjj újra el,

csillag szemed,

kérő lelked

legyen újra enyém,

álmodunk:

mi ketten egyek vagyunk.

Koldús vagyok,

koldulok.

megtört erőm,

temetőm

messze még,

s ha tűz már nem is ég,

parázslik az élet,

csak a lélek

az mi semmivé lett.

Nézz rám!

Vess valamit elém,

vagy rugj belém,

de ne lépj közömbösen,

ne szégyeld szánalmas létem,

helyettem,

én sem szégyenlem, hogy vagyok,

és koldúsként

alamizsnáért koldulok.

ma

hívlak

téged várlak

és megtalállak

szeretnélek szeretni

magamhoz ölelni

veled nevetni

szeretni

ma

éjszaka

két karomba

magamhoz fonva

tested érezve

csókod íze

méze

én

kincsem

én  mindenem

én szép szerelmem

örök életem

létem

Te