Egy az Istenünk,
az istentelenek nyomorult Istene,
ki a fájdalmat bőkezűen szétosztja,
kurvaként futtat minket a pokolba,
- útszéli kóbor kutyákat -
kik az édent soha nem látták,
kiknek az eredendő bűnből se jutott
mert almánkat mások befalták,
Káin bélyegét viseljük arcunkon,
darócból szabunk ruhát,
de nem alázatból, csak mert bőrünk izgatja,
játszunk az idővel,
kezünkben hamis kártya
és cinkelt hitünk is,
szánkból a szó hamisan cseng
mint repedt harang
mi romos templom toronyban leng,
mit hájas isten-szolga húz félig berúgva
a lopott mise-bortól,
nekünk nem jut majd a
lélekharang csilingeléséből,
lehet egy földdarab sem,
hogy rothadó testünket befogadja
és nincs senki aki megtalálja
a végítélet barlangját
és egy kulacs vizet hátrahagyva
a pusztulás hegyét egy sziklával ránk zárja

Most már végy öledbe,

öleld magadhoz testem,

hogy még egyszer érezzem

szíved fájó dobbanását!

 Ringass örök álomba,

hallkan, csak magadban

 dúdold nekem dalunkat,

 meséld el, még egyszer,

álmunkat,

 add halott, néma számra

 jeges csókodat,

 könnyed mossa le vérem,

 már nem kérem,

 hogy érezd

és mond:

 s z e r e t l e k.

 Már nem félek,

 már semmit sem érzek,

 csak nézlek.

messziről,

 egy más világból.

 Nézlek némán,

 téged féltőn,

 az elmúlásból.

Fázom,
lelkem vetkőztetted meztelenre,
szögeid szaggatják húsom.
Letépted álcám, múltam meztelen,
bújnék hozzád, így piszkosan, véresen.

Fázom,
kioltottad tüzem, a parázst taposod,
keresztem törött vállamra rakod.
Metszőn-hideg, jeges szél vág arcomba,
cipelem magam, s téged, fel a dombra.
Koponyákon járok, élő, síró lelkeken,
kálváriám - mert megszülettem - végtelen.

Fázom,
szánj meg, ha akarod és tedd hideg értelemmel,
engedd, hogy betakarózzak forró testeddel!

Vedd kendőd,
s töröld le arcomról
vérem,
verítékem,
érted hullott könnyem,
eltemetett szerelmem.
Töröld le,
a végig sem álmodott álmunkat,
ajkunkra fagyott csókunkat,
vágyott ölelésünket,
ezt a
sosem-volt szerelmet.
Töröld le
tévedésedet,
a lelkedben
örökkön felsejlő,
fájó
létezésemet.