2010. június 8., kedd, 22:32

terhed dombra vonszolod,

ostor szaggatta élő tested,

nyomodban

szimatot fogva

rühös kutyák fejüket leszegve laffognak,

szemükben izzik a veszettség,

élő húst,

vagy oszló hullát

akarnak üres gyomrukba,

morogva marják egymást,

tépnének belőled,

add kenyered,
s adj egy korty bort,

foszló rongyaid borítsd e fekélyes világra,

nyújtsd áldásra kezed,

szánj meg,

hisz itt vagyok

a legveszettebb ebként

a sor végén kullogok,

s ha elérlek
beléd marok

Koszorút fonsz homlokodra
és Jézusnak hiszed magad,
élvezed, hogy véred csorog arcodra.
Krisztus-előttből Krisztus-utánba tartasz,
de az is lehet, hogy éppen fordítva,

ilyen a végtelen idő játéka.

Nézz tükörbe,
s lehervadnak bőrödről a tüskék ,
kezed csak papírmassé keresztet markol,
lankán mászol, nem meredek dombra.
Színjáték csupán életed, szereped semmi,
legfeljebb vaksin átcsoszogsz a színen
mint egy félrészeg mosdatlan statiszta.

Ma éjjel csillagtalan égben jeges szél süvít,
mocskos sikátorban botladozom, rémálom
ölel magához, a halál-madár gúnyosan rám visít,
s halált lehel a föld is, a szemétben találom
magam - rám untak - odavetettek, betakartak
néhány rongyos emlékkel, leköptek gúnnyal,
felejtéssel, lelkemből minden jót elloptak,
körömcipő tapos még élő szívembe akarattal,
s bámulom a felettem ringó telt combokat,
a gyönyör forrását, s a döbbenet telepszik rám,
a hús lefoszlik csontodról, szétesik szép tested,
álcád lehullik arcodról és nem marad más, csupán
csak csillag szemedből kimászó millió kis féreg.

Ha elfut az idő kezedből
s a végtelen éjszaka
árnytalan világa
mint szemfedő
borul a lelkedre,
tágra nyílt szemekkel
meredsz a semmibe.
Pörög
a múlt szellemidéző filmje,
fakult, karcos képek
hangtalan, néma filmen.
Amit látsz már értelmetlen,
de kegyetlenül
él még lelkedben.
Az idő hiába
vész el a végtelenben,
pereg a film
némán, véget nem érően.
Vársz
a szalagvég
csattogó hangjára,
mikor lefut az orsóról,
vágysz
a mindent eltemető,
hallgató magányra.
/a film pereg,
nem érsz soha a "mába"/.

Ha a tavasz jön,

nézz az égre,

kékje 

szemem tükrözi,

a futó felhőkben 

mosolyom látod,

s ha várod,

hogy szavam halld,

akard!

s szellőként súgom

neked:

itt vagyok Veled.

Ha a nyár este

ölel magához,

álmot hoz,

vágyat ébreszt

a csillagok fénye,

kezed tedd kezembe,

érezd, hogy létezem,

érezd, hogy él

a sosem-volt 

szerelem:

itt vagy Velem.

Ha az ősz

görget a világ elé

színes szőnyeget,

köd takarja a kék eget,

bús tücsök ciripel,

Te jöjj újra el,

csillag szemed,

kérő lelked

legyen újra enyém,

álmodunk:

mi ketten egyek vagyunk.